Táncolj magadba kisbabát!

A pszichodinamikus mozgás- és táncterápia a Pszichoterápiás Tanács által akkreditált módszer, amely a testtudati gyakorlatokat és a mozgásimprovizációban rejlő gyógyító lehetőségeket összekapcsolja a csoportterápia eszközeivel. A mozgásterápia kétféle területen hat: egyrészt, úgynevezett explicit belátás révén segít átgondolni, megérteni, megfogalmazni, hogyan is működünk, és miért úgy. Emellett a szavakkal ki nem fejezhető, testbe zárt emlékek, érzések megélése, élményszerű átdolgozása, vagyis az úgynevezett implicit tapasztalatok átformálása révén olyan módon is hat, ami a csak szóbeli terápiákból hiányzik.

Belátás és megértés

Az explicit belátás azt jelenti, hogy az ember a terapeuta értelmezései segítségével megérti, hogy miért csinálja ezt vagy azt, miért működik úgy, ahogy. Ritka esetekben ez önmagában elegendő lehet a változáshoz: az ember megérti például, hogy nagyon kritikus, domináns apja miatt fél a kudarctól; hogy teljesítményhelyzetekben mintha apja hangja szólalna meg a fejében és mondaná, hogy “úgysem fog sikerülni”. Ezt megértve talán el lehet hallgattatni a fejünkben szóló kritikus hangot. A mozgásterápia szóbeli része az explicit belátást célozza. Általában azonban az a tapasztalat, hogy a valódi változásnak az explicit belátás nem elégséges feltétele, ahhoz még valami más is szükséges.

Élmények és gyakorlás

Embertársainkhoz, saját magunkhoz és élethelyzeteinkhez való viszonyulásunk jórészt nem explicit, hanem implicit tudás, szakmai kifejezéssel ezek összességét nevezzük implicit kapcsolati tudásnak. Az implicit tudás a szavakba nem önthető, de gyakorlással elsajátítható és automatikussá váló tudások összessége (ilyen például a biciklizés, a zongorázás). Az implicit készségek berögzöttek; értelmezéssel kevéssé, inkább csak új élményekkel, gyakorlással írhatóak felül. További tulajdonsága az implicit tudásnak, hogy nehezen vagy egyáltalán nem önthető szavakba: nem azért, mert freudi értelemben elfojtjuk, hanem mert természeténél fogva nem szavakon alapul. Az implicit berögződéseket implicit élményekkel lehet felülírni, ez a szavak, magyarázkodás nélküli tapasztalás, élményszerzés van jelen a mozgásterápia mozgásos részében.

Kétféle megközelítés egyensúlya

A terápiás változáshoz mindkét megközelítésre szükség van. Ha csak explicit módon kezelünk valakit, lehet, hogy megérti, belátja, hogy nem így kellene élnie, nem kellene kerülnie a teljesítményhelyzeteket vagy éppen félnie a póktól, de mégis kerüli és mégis fél. Ha a terápia során csak implicit élmények érik a személyt, de ezek nincsenek explicit elméleti keretbe helyezve, annak az a veszélye, hogy az adott élményt nem lehet továbbvinni, hasznosítani: a kliens csodásan, felszabadultan érzi magát a terápián, vagy éppen sír egy jót, maga sem tudja, miért, de utána ugyanúgy folytatódik az élete, mint azelőtt. A mozgásterápián ezért minden alkalom szóbeli résszel kezdődik, mozgásos résszel folytatódik, és szóbeli résszel fejeződik be, így a két modalitás egyensúlyban van.

Az utóbbi évtizedek során a meddőség pszichológiai megközelítése rengeteget változott: a pszichogén meddőség fogalma kissé háttérbe szorult, előtérbe kerültek ugyanakkor egyéb magyarázó elméletek. Kiderült, hogy a pszichés zavar nemcsak ok, hanem következmény is lehet: a diagnózis megélése és a kezeléseken való részvétel érzelmileg rendkívül megterhelő. Úgy gondoljuk, ezek az elméletek nem zárják ki egymást, és a különböző személyek, párok esetén egyik vagy másik állhat előtérben. Ezért fontosnak tartjuk, hogy a problémával foglalkozó pszichoterapeuta többféle elméleti keretben is képes legyen gondolkodni. Az alábbiakban néhány, általunk hasznosnak tartott elméletet ismertetünk.

A pszichogén meddőség

Az ötvenes évek környékén az a nézet dominált, amely szerint fel nem ismert, tudattalan pszichés tényezők okozzák a meddőséget. A legtipikusabb pszichés zavarok a teherbe eséssel kapcsolatos neurotikus félelmek, a nők saját anyjukkal megoldatlan konfliktusai vagy a felnőtté válástól való félelem voltak. Úgy gondolták, kétféle nőtípus van, aki nehezen esik teherbe: a gyenge, érzelmileg éretlen kislányok és az ambiciózus, maszkulin amazonok. Ma már a meddő eseteknek csupán 20%-a marad ismeretlen eredetű, és a pszichogén meddőség szemlélete kissé háttérbe szorult. A fenti félelmek és egyéb, nem tudatos gátak valóban nehezíthetik a teherbeesést, az utóbbi években azonban némileg árnyalódott ez a szemlélet.

A jogfosztottgyász-teória

A meddőség megélése sokban hasonlít a gyászolás pszichés folyamatához, csakhogy itt nem egy konkrét szeretett személyt, hanem számtalan dolgot kell elgyászolni. A pár először a saját egészségébe vetett hitének mondhat búcsút, hiszen magát a fogamzóképesség csökkenését is betegségnek érezhetjük. Még nagyobb a veszteség, ha olyan betegség vagy állapot derül ki, amely egyébként is veszélyes (tumorok), vagy ami nem  gyógyítható (korai menopauza). További veszteségek közé tartozhatnak a gyermektelenség miatt megváltozott életcélok, státusz- vagy presztízsveszteség a családban vagy a társadalomban, önbizalomvesztés, a testünk feletti kontroll átadása; el kell gyászolni a gyermektelenség miatt megváltozott kapcsolatokat, barátságokat. Az ember általában a gyász „szokásos” fázisait éli meg, azaz a kezdeti sokkot hitetlenkedés, harag, bűnbakkeresés, szégyen, önvádlás, hosszú távon kontrollvesztés, depresszió, szorongás követi. A normál gyásztól abban különbözik a dolog, hogy sok apró veszteség gyűlik fel az idők során, valamint hogy meddőség esetén olyasvalakit veszítünk el, aki nem is létezett, illetve akit mások nem ismertek rajtunk kívül: a vágyott gyermeket. Emiatt a veszteség a pár környezete számára nem tűnik olyan jelentősnek,  nem kapják meg a gyász esetében szokásos támogatást. Emellett a fogamzás körüli nehézségeket, sikertelen IVF-ciklusokat és lehangoló leleteket gyakran titokban tartja a pár, így még kevesebb együttérzésre számíthatnak.

Meddőség, mint önazonossági krízis

A teherbeesés sikertelensége megváltoztatja az ember önmagáról alkotott képét: eddig sikeres, egészséges, nőies nőnek / férfias férfinak tartotta magát, ebbe a képbe most beköltözik a szégyen, reménytelenség és tökéletlenség érzése. Férfiak és nők is gyakran számolnak be megváltozott önképről, bár a két nem esetében ez valamennyire különbözik: míg a nők hajlamosak elégtelennek, tökéletlennek érezni magukat, mivel képtelenek betölteni egy fontos, a társadalom által is elvárt szerepet, a férfiak inkább haragról számolnak be.

A stresszelmélet és a ciklikus elmélet

A sikertelen fogamzás élményében az összes olyan elem jelen van, amivel a pszichológusok a stresszkeltő életeseményt definiálják: kiszámíthatatlan, negatív, csak részben kontrollálható és gyakran megfoghatatlan. Részben kontrollálható, mert eldönthetem, igénybe veszem-e az adott diagnosztikus beavatkozást vagy gyógymódot, de kiszámíthatatlan, mert ennek sikerét nem tudom befolyásolni. A meddőség okozta stressz krónikus, elhúzódó, hiszen a nehézségek a kivizsgálások, kezelések során fokozatosan halmozódnak fel, amihez az ember közben folyamatosan kényszerül adaptálódni, miközben megpróbálja megőrizni saját érzelmi egyensúlyát és a párkapcsolatának épségét. A krónikus stressz, így a meddőség okozta krónikus stressz is érzelmi kimerüléssel jár. A ciklikus elmélet szerint a krónikus stressz a testi működéseinkre is hatással van, beleértve a szív-érrendszert és a hormonrendszer működését, olyan testi változásokat okozva, amelyek tovább ronthatják a fogamzóképességet.

A meddőség mint stigma

Társadalmi szempontból a meddőség azt jelenti, hogy az ember nem tudja betölteni a neki szánt szerepet, nem tud megfelelni a kulturális normáknak. Afrika egyes országaiban például a nők csak akkor nyerhetnek társadalmi megbecsülést, ha termékenyek és sok gyereket szülnek. Ráadásul a „férfi eredetű meddőség” gyakorlatilag nem elfogadott jelenség, ezért mindegy, miért nem születik a párnak gyermeke, biztosan a nőt tartják meddőnek, és gyakran boszorkánysággal vádolják. Bár a nyugati világban egy fokkal jobb a helyzet, a dolog megélése itt sem könnyű. A különbségek ellenére kulturálisan univerzális a meddő pároknak az az érzése, hogy mások, különbözőek a „normál” népességtől: szociális rituálékból rekesztődnek ki, nem tarthatnak keresztelőt, közös szülinapokat, nehéz összejárni a kisgyermekes barátokkal, egyre kevesebb a közös téma.

Családi rendszer-elmélet és elmosódott határok

A meddőség a pár családját is befolyásolja. A komplett család elakadhat a családi élet adott szintjén, és nem képes a következő szintre lépni: a szülőkből nem válnak nagyszülők, a testvérekből nagynénik-nagybácsik, a rendszer nem a “megszokott” módon fejlődik. A meddő pár szerepe a családban ezáltal tisztázatlanná válhat: amíg nem vagyok anya, addig gyerek vagyok? A rendszerben egy új, virtuális szereplő is megjelenik: a vágyott gyermek, aki pszichésen jelen van, de fizikailag nincs jelen; a pár már úgy gondol magára, mint szülőpárra, csak még nincs itt a gyermekük, a család többi része pedig nem szülőként tekint rájuk. A pár és a tágabb család közötti tisztázatlan határokra többféleképpen reagálunk: vannak párok, akik egészen merev határokat húznak, semmit sem osztanak meg a kívülállókkal, ennek az a veszélye, hogy elszigetelődnek és magukra maradnak a problémával egy értetlen közegben. Más párok egészen átjárhatóvá teszik a határaikat, ekkor a párkapcsolat intimitása sodródhat veszélybe. Ugyanaz a pár mindkét fenti reakciót is űzheti más-más színtéren: gyakori, hogy a család még a meddőség tényét sem tudja, míg internetes fórumokon rendkívül intim, testi részleteket is megoszt magáról az asszisztált reprodukcióra járó nő.